A pásztor ősi állattartó mesterség, életforma. A vadállatok háziasítása óta létező foglalkozás, így szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel a magyarok alapvetően állattartásból, pásztorkodásból éltek, különböző állatfajok pásztoraihoz más-más megnevezést használtak, és tájtól függően kialakítottak egy sajátságos hierarchiát. A pásztortársadalomban fönnállt egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon, s nem egyetlen rendezőelv szerint alakult. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk “szakmák” szerinti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól, és hogy az adott “szakma” hány fővel képviseltette magát azon a környéken. Azonban föl lehet állítani egy általános, mondjuk inkább elterjedt rangsort melyben a csikós, azaz a lópásztor volta az első, őt követte a gulyás, aki a marhákat őrizte, majd a juhász, ezt követően a kondás, vagy más néven a kanász következett, aki a disznókra vigyázott, a rangsort a csordás, vagy csürhés zárta, aki az apró, csak napközben a legelőre hajtott állatot felügyelte.

A növények magágyra való igénye alapján dönti el a szakember, hogy milyen legyen a művelési mélység. Meg kell határozni a munkálatok eszközigényét és a műveletek számát is.  Figyelni kell arra, hogy ne hagyjuk elgyomosodni a tarlót, a gyommagvak ne tudjanak kifejlődni, megerősödni. Csökkenteni kell a talajnedvesség vesztést, kerülni a kultúrállapot romlását. Az alapozó talaj-előkészítés célja, hogy javítsuk a talaj kultúrállapotát. Elő kell ezekkel a munkafolyamatokkal segíteni a termesztésre szánt terület csapadék-befogadó képességét is.

A földművelés régi eszközei: