A  TÁMOP 3.3.14. A-12/1-20013-043-as pályázat „ Népi-nemzeti hagyományápolás, értékmegőrzés” elnevezésű programjának egyik elemeként  a pócspetri  KOSZISZ  Királyfalvi Miklós Általános Iskola tanulói és nevelői ellátogattak testvériskolájukba, a piricsei  Eötvös József Általános Iskolába.

  Csodás őszi napsütés és szíves házigazdák fogadták a vendégeket. Az egész iskolát megmozgató, a hagyományos őszi munkákat bemutató programba kapcsolódhattak be a pócspetriek. Szilvalekvárt főztek, káposztát gyalultak, kukorica csuhéból bábokat készítettek, szőlőt préseltek és mustot kóstoltak stb.

   A hagyományos paraszti életben önellátók voltak az emberek. A munkák több fázisát nem egyedül végezték, hanem együtt, egymás segítségével. Minden évszaknak megvolt a megfelelő munkaalkalma. Az ősz beköszöntével a földeken egyre kevesebb volt a tennivaló, így elsősorban a házaknál akadt munka.  Őszi munka volt a kukoricahántás, szilvalekvárfőzés, káposztasavanyítás stb. Munka közben remekül lehetett énekelni, játszani, mesélni. Ezt a Mihály-naptól (szeptember 29.) adventig tartó időszakot nevezték kisfarsangnak. Egy XIX. századi  szatmári kukoricafosztás leírásában szó van az akkor szokásos maszkos játékról is: „Nevetséges bohóckodás adja magát elő a „máléhántás” idején, midőn a házba gyűlt tömeg közé egypár bukfencz vettetik; ei suskával bő öltönyeiket roppant vastagságúra tömték, s mázos arczokkal amazok rettegő hüledezésére előgurulnak.”(Réső Ensel,1867) A szilvalekvárfőzés is közösségi munka volt. Többnyire egy –egy háznál végezték közösen a munkát, és haladtak házról házra. Nagy tömegben, hatalmas üstökben fortyogott, pöfögött a lekvár. Főzése közben énekelhettek, mesélhettek, de figyelni is kellett, mert ha nem kavargatták állandóan, akkor lekozmálhatott. A savanyú káposzta, a káposztasavanyítás is meghatározó fontosságú volt a parasztháztartásokban. Miközben aprították, gyalulták, hordókba, dézsákba rakták, taposták a káposztát, jutott idő a szórakozásra is. De nemcsak a szegény ember élt vele. Legkorábbi recept gyűjteményeink bizonyítják, minden társadalmi réteg étkezésében fontos szerepet játszott a savanyú káposzta.  Lippay János 1664-ben így írt róla a Posoni kert című könyvébe: „…a savanyú káposztát még eleinktől maradott névvel Magyarország czimerének szoktuk nevezni”.

  Apáról fiúra, anyáról lányára szálltak a mesterségbeli fogások. Fontos lenne ez a mai életben is. A piricsei általános iskolások és nevelőik által szervezett programok remélhetőleg életben tartják  majd ezeket a szokásokat.