Hónapokkal ezelőtt elkezdtünk felkészülni a szatmári túrára. Nagyon vártuk már, mert úgy tűnt, igen érdekes és izgalmas hétnek nézünk elébe. Amíg utaztunk a táborhelyünkre, végigjártuk azokat a falvakat, ahogy megcsodálhattuk a még megmaradt népi építészet gyöngyszemeit. Igencsak elképedtünk, amikor bent álltunk egy- egy picike parasztház tisztaszobájában, hogy hogyan élhettek itt az emberek. Különleges, régi használati tárgyak közelében aztán felidéztük ismereteinket, egymásnak magyaráztuk, hogy mit mire használtak. Amit nem tudtunk, azt tanáraink mondták el nekünk. Aztán jöttek sorba a különlegességek: templomok, malmok. A piricsei templommal egyidőseket néztünk meg. Az épen maradt freskókat valamint a festett kazettákat szinte szájtátva néztük. Otthon elkészítettük só gyurmából a kenyérsütés eszközeit, de hogy hogyan jutunk el a malomtól a kemencéig, csak most tudtuk meg. Sorra jártuk a nevezetességeket, mire Túristvándiba érkeztünk, nagyon elfáradtunk, és a nap sem kímélt minket. Alig vártuk, hogy hűvös helyre érjünk .A panzió gyönyörű helyen állt. Az épület beleolvadt a tájba, az udvar egy tavacskában végződött, amelyen a tündérrózsák nyíltak. Kemencék sorakoztak az udvaron, sportpálya, hinták, parasztszekér, és balra a vízimalom. Olyan volt, mint ahol két világ találkozik: a égi, paraszti és a mai modern. A tábor hete alatt a sok látnivalón kívül a baráti kapcsolatok és a felnőttek szeretete volt az, ami a legjobban megmaradt bennem. Itt úgy éltünk, mint egy nagycsalád. A szakács nénik minden étkezéskor odafigyeltek arra, hogy ne maradjunk éhesek, még a tej érzékenyeknek is külön főztek. Az ételek finomak voltak. A második naptól már mi is besegítettünk a terítésbe, jókat nevettünk, amikor a kisebbek az evőeszközt ossz oldalra tették. Az első este néhány gyereket vigasztalgatni kellett, mert még először volt távol a szüleitől, de megoldottuk, nem volt gond az sem, hogy két különböző társaságról volt szó. Összeültünk egymás szobájába, együtt játszottunk, meccset néztünk, moziztunk a pajtában, ami egészen különös élmény volt. Nagyon sok programból választhattunk a témafeldolgozás után: foci, üvegfestés, gyöngyfűzés, hintázás, röplabdázás, tollasozás. Nagy élmény volt Béla bácsival a kenuzás, ahol láthattuk a vízi világot: növények, madarak. Az esték még jobban megerősítették a barátságokat, hiszen a fiúk együtt szurkoltak a világbajnokságon, mi pedig rongybabáztunk, vagy táncházaztunk. A nevelők olyanok voltak egy hétig, mintha a szüleink lennének. Gondoskodtak a rengeteg programról, megvigasztaltak, beragasztották a hólyagos lábakat, megvigasztalták azt, akinek honvágya volt. A tábor fénypontja a kenyérsütés volt, ami aztán kenyérlángos lett, de a munkafolyamat ugyanaz. Úgy jóllaktunk belőle, hogy alig bírtunk megmozdulni. Mindig kaptunk repetát. Nagyon hamar elrepültek a napok, és elérkezett az utolsó nap. Vágytunk is haza, meg nem is. Még megnéztünk útközben pár nevezetességet, a buszban még jót nevettünk együtt, aztán begördült a busz Pócspetribe, és mi elbúcsúztunk a barátainktól. Még hetek kellenek, hogy feldolgozzuk a rengeteg élményt, a látottakat, a megtapasztaltakat.