Népszokások

Népszokás tágabb értelemben minden olyan szokás, amely szabályozza a parasztság életét: a munkát, a társadalmi érintkezést, a környezetről való gondoskodást, a hétköznapok és ünnepek egész rendszerét, tartalmát. A népszokás a közösség által közvetített és elfogadott viselkedési minta, életmód.
A népszokások főbb csoportjai a következők:
Naptári ünnepek (pl.: karácsony, húsvét, pünkösd, jeles napok), a gazdasági élet ünnepei (pl.: aratás, szüret, fonó stb.) és az emberi élet ünnepei (pl.: születés, lakodalom, temetés).
Népszokásaink története szorosan összefonódik a magyar nép gazdasági, társadalmi fejlődésével. Szokásaink a mai napig életünket, tevékenységünket szövevényesen behálózzák. A közösségi kapcsolatok a hagyományok által kialakított és tudatosan létrehozott szokások nélkül elképzelhetetlenek.

 Jeles napok, ünnepi szokások

A hagyományos paraszti közösségben élő ember életritmusát a dolgos hétköznapok és az ezekből kiemelkedő jeles napok szabályos, visszatérő váltakozása határozza meg. A falu emberének életében az ünnepek és a hétköznapok csak látszólag váltak ketté. Az ünnep hiedelmei, szokásai a hétköznapok munkáját, szerencséjét, termékenységét akarták biztosítani, vagy csupán megjósolni. Mágikus eljárásokkal, praktikákkal az ember egészségét és személyes boldogulását segítették elő. Ezek a szokások vidékenként eltérőek. A vallási élet és az ünnepi szokások a legszorosabban összefüggenek egymással – az ünnepek túlnyomó többsége ugyanis egyházi ünnep.

Évkezdés

Az egyházi év adventtel kezdődik és a következő év decemberéig tart. Az újesztendő kezdete a középkorban Jézus születésének a napja, karácsony volt. A Julius Caesar-féle naptárreform után január 1-je vált évkezdő nappá. Hazánkban a polgári év kezdete 1587 óta január elseje. E változó évkezdettel, magyarázható bizonyos szokások és hiedelmek széthúzódása, megléte adventtől márciusig.
 A téli ünnepkör jeles napjai
Az advent (eljövetel) négyhetes szent idő, előkészület karácsony ünnepére. András napja (november 30.) és karácsony (december 25.) közé esik. Ekkor tartózkodtak a lakodalmaktól és a zajos mulatságoktól, csak a disznótorok családias hangulatában oldódott fel a nép.
A hajnali mise, a roráté a középkori hazai liturgia maradványa. Az éjszakák ekkor a leghosszabbak, tehát varázslásra, jóslásra is alkalmasak.
 András napja (november 30.)
Ismert házasságjósló, varázsló nap. Mátészalkán és környékén hajszálra kötöttek egy gyűrűt és pohárba lógatták. Ahányszor odaütődött a pohár oldalához, annyi év múlva megy férjhez a lány.
 

Disznótor

A disznótor családias jellegű társas munka, de vidám együttlét is volt. A disznóölések a hideg idő beálltával kezdődtek, és farsang végéig tartottak. Ekkorra az újbőr is kiforrt. Részt vett rajta a szűkebb és tágabb rokonság, különösen, ha több disznót vágtak. A disznótornak nagy szerepe volt a családi hagyományok közvetítésében. Amikor összejött a család, a gazda mindenkinek kiadta a feladatokat, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek egyaránt. Reggelire pálinkát ittak, hagymás vért ettek, ebédre pedig sült húst, toroskáposztát, puliszkát. A disznótor legkellemesebb része a vacsora volt. Húsleves, hurka, kolbász került az asztalra. A vacsora végeztével kóstolót adtak a távozóknak. Ebben lennie kellett kolbásznak, kétféle hurkának, tepertőnek. Kóstolót a barátoknak, jó szomszédoknak, a papnak is küldtek, akit nem voltak a disznótoron. A kóstolót mindig illett viszonozni.
 

Tollfosztó, tallufosztó
 

Voltak fonástiltó napok. Ilyenkor tollat fosztottak. A tollfosztó szintén a fiataloknak való társas munka volt, de ezen már a fiatal házastársak is részt vehettek. Télen rendezték, amikor ráértek.
 

Fonó
 

Télen a fiatalok fonókba gyűltek össze. A fonás ideje december elejétől a farsang végéig tartott, kivéve a dologtiltó napokat. A fonóestéken a lányok guzsalyokon fontak, de a legények is részt vettek ezeken. Egész este tréfálkoztak, énekeltek, mesét mondtak. Szatmárban a fonók látogatása nemcsak igény volt, a fiatalok részéről, hanem egyben társadalmi kötelezettség is. A szombati fonást azért tiltották, mert aki ezen a napon font, annak nem tojtak a tyúkjai.
Gyakoriak voltak azok a hiedelmek, amelyek a fonást a karácsony és újév közötti időszakban korlátozták. Különféle fonók voltak: lányfonó, asszonyfonó, vegyesfonó. A falvak nagy részében petróleumlámpa világánál fontak. Nagyecseden kemencébe dugott nádkévéknél, majd mécseseknél, gyertyáknál.
A legény közeledési szándékának, szerelmi vonzódásának legbiztosabb jele, a lány megajándékozása volt. A lányoknak guzsalyt, guzsalyszalagot és orsót ajándékoztak. Ha a lány előtt kedves volt a legény, az ajándékba kapott szalagot mindjárt felkötötte guzsalyára, és azzal járt a fonóba. Ha a szalagot nem használta, az annak a jele volt, hogy nem kívánta a legény udvarlását.
A Szatmári falvakban a férjjósló eljárásokat is közösen végezték. A guzsalyra kötött szösz aljából a lányok három bábut sodortak, felállították azokat egy sorba és a két szélsőt egyszerre meggyújtották. A középső bábu egyik lányé, a két szélső egy-egy legényé volt. Az égő bábuk közül, amelyik a középsőhöz dőlt úgy, hogy az tüzet kapott tőle, megtudták, hogy az azt jelképező legény szereti jobban a lányt. Ha egyiktől sem fogott tüzet a lány bábuja, azt jelentette, egyik legény sem szereti a lányt.
 

Luca napja (december 13.)
 

A magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. A középkorban e nap volt az év leghosszabb éjszakája, a téli napforduló kezdőnapja is. Gonoszjáró napnak tartották, ezért főleg a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni.
Elterjedt szokás volt a lucaszék készítés. A Luca-naptól 13 napig készült szék a néphit szerint varázserővel bírt. Az a legény, aki az éjféli misén ráül, meglátja, hogy ki a boszorkány. A boszorkányok – nagy szarvuk miatt – félrefordított fejjel mentek be a templomba. A legénynek még az éjféli mise befejezése előtt távozni kellett a templomból. Üldözőit szétszórt kölessel, mákkal vagy a lucaszék elszórt darabjaival hátráltatta, a darabokat más-más kútba dobta. Reformátusoknál a lucaszéket karácsony estéjén a keresztútra kellett letenni.
 

Karácsony (december 25—26.)
 

Karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. A 16. századig évkezdésnek is számított. Karácsony napja és vigiliája (december 24.) számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, ezek részint a kereszténység előtti képzetekből – téli napforduló ünnepe -, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. A karácsonyfa állításának szokása a 19—20. század fordulójától jellemző, az első világháború után terjedt el. Szegényebb családoknál az 1950—60-as évekig a karácsonyi életfa, termőág állítása volt szokásban. Erre a célra megfelelt fenyőág, nyárfa, boróka, ledéciaág is. A mestergerendára, a lámpa mellé kötözték fel a fenyő, vagy más örökzöld ágat. A termőág, karácsonyfa hagyományos díszei: csillag, gyertya, szentképek, dió, a tetejére kereszt, angyal, a termékenységet jelképező alma, pattogatott kukoricalánc. Régen az ajándék, angyalfia többnyire a karácsonyfa volt a rajta függő díszekkel.
A legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi népszokás a betlehemezés, amely többszereplős, dramatikus játék, az egész megyében ismerték, és több helyen ma is gyakorolják.
A paraszti betlehemezés középpontjában a kifordított bundát viselő pásztorok párbeszédes, énekes-táncos játéka állt. A betlehemezés fő kelléke a templom alakú betlehem, amelyben többnyire a Szent Család látható, Jézus a jászolban Máriával és Szent Józseffel látható. A betlehemes játék szereplői a két pásztor, a két angyal és az öreg. A pásztorok és az angyalok fehér, lobogós ujjú inget és fehér cakkos női alsót vagy bő gatyát vettek a ruhájukra. Fejükre keménypapírból csináltak magas sisakot, elejére keresztet, tetejére derékig érő színes szalagot ragasztottak. A két pásztornál csörgős bot volt, azzal verték a nótára az ütemet. Az öregen hosszú bunda  vagy guba volt, fején kifordított bunda-sapka, amellett talluseprű, kezében láncos bot. A szatmári területeken szereplők mellett megjelent a huszár és a betyár alakja is.
 

Újév (január 1.)
 

Az évkezdet minden népnél valami jelképes elválasztó, szerencsevarázsló és gonoszűző cselekvéssel jár. Amilyen az újév, tartja a néphit, olyan az esztendő többi napja is. Aki ezen a napon elsőnek öltözködik fel a házban, az abban az évben ügyes és serény lesz. Szerették, ha újévkor elsőnek férfi lép a házba, mert az szerencsét jelentett. Éppen ezért a férfiak mentek köszönteni egymást, boldog újévet kívánva a ház népének.
 

Vízkereszt (január 6.)
 

Vízkereszt a római katolikus egyház nagy ünnepe, e nappal zárul a karácsonyi ünnepkör és kezdődik a farsang.
Vízkereszt napján a katolikus falvakban a templom mellé helyezett hordókba, dézsákba vizet tettek. A mise után a pap megszentelte. Mindenki vihetett haza egy kannával, kezükkel kereszt alakban meghintették vele a ház földjét, a gazdasági épületeket, hogy a gonosz szellem ne ártson a házon.
 

Vince napja (január 22.)
 

Vince naphoz időjárási regulák fűződtek. Ha Vince-nap olvad, akkor jó bortermésre lehet számítani. „Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.”
 

A hagyományok ápolása olyan tevékenység, amely célja a múlt értékeinek átörökítése, feladata pedig a néphagyományőrzés lehetőségeinek megteremtése, amely már az óvodai nevelés folyamatában elkezdődik; ott a helye a gyermek játékában, versében, meséjében, zenéjében, alkotásában, mozgásában, táncában egyaránt. Eközben a kisgyermekkel megszeretteti a természetet, a környezetet,
megismerteti a népi kultúra tárgyait, a népi művészetet és a népszokásokat. Az eredmény az óvodáskor végére az, hogy a kisgyermek érdeklődve hallgat népzenét, népmesét, népi mondókát, szívesen játszik és alkot természetes anyagokkal, tárgyakkal, ízlésvilága befogadja a népi művészet tárgyait, eszközeit, élvezi a közös ünnepeket, jeles napokat, hagyományőrző tevékenységeket.”